Ne keressétek Istent – mondta a Mester –; csak nézzetek, és minden világossá válik a számotokra.
– De hogyan nézzünk?
– Minden egyes alkalommal, ha néztek valamit, csak azt lássátok, ami valóban ott is van.
Mivel a tanítványok nem értették, a Mester megmagyarázta.
– Például ha a holdat nézed, csak a holdat lásd, és semmi mást.
– Hogy a csudába tudna valaki mást látni, mint a holdat, ha azt nézi?
– Egy éhes ember sajtnak nézheti. A szerelmes pedig kedvese arcát láthatná benne.

* * *

A Mester így szólt az üzletemberhez:
– Ahogy a hal elpusztul a szárazföldön, úgy pusztulsz el te is, amikor belegabalyodsz a világ dolgaiba. A halnak vissza kell térnie a vízbe, neked pedig a magányba.
Az üzletember megrémült.
– Fel kell adnom az üzletemet, és kolostorba kell vonulnom?
– Nem, nem. Tartsd meg az üzletedet, s térj vissza a szívedbe.

* * *

– Az igazság tanítómestere akarok lenni.
– Kész vagy arra, hogy éhezz, hogy ne vegyenek rólad tudomást, hogy koplalj 45 éves korodig?
– Természetesen. De mondd meg, mi lesz, miután betöltöttem a 45. évemet?
– Akkorra felnősz odáig, hogy megszokod.

* * *

Az egyik női tanítvány a lakodalmát tervezte, s kijelentette, a szegények iránti szeretetből meggyőzi a családját, hogy vessék el azt a szokást, hogy a szegényeket az asztal végére ültetik. Majd a szegények kerülnek a főhelyre, a gazdagokat pedig az ajtó mellé ültetik. Beszédét befejezve a Mesterre nézett, várva annak helyeslését.
A Mester egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt:
– Kedvesem, ez nagyon szerencsétlen megoldás lenne. Senki sem örülne a lakodalomnak. A családod szégyenbe kerülne, a gazdagok megsértődnének, a szegények pedig éhesek maradnának. A főhelyen ugyanis annyira feszélyezve éreznék magukat, hogy nem mernének eleget enni.

* * *

A fiatal tanítvány eszének akkora híre volt, hogy a tudósok a világ minden tájáról a csodájára jártak, s tanácsot kértek tőle.
Amikor az uralkodónak egy tanácsadóra volt szüksége, elment a Mesterhez, és megkérdezte:
– Mondd, a fiatalember tényleg annyit tud, mint ahogy állítják róla?
– Az igazat megvallva – mondta a Mester kényszeredetten –, a fiú annyit olvas, hogy fogalmam sincs, mikor lenne ideje arra, hogy tudjon is valamit.

* * *

A hamiskártyás így szólt egyszer a Mesterhez:
– Kártyázás közben tegnap rajtakaptak, hogy csaltam, hát jól elvertek, és kidobtak az ablakon. Mit tanácsolsz, mit tegyek?
A Mester mélyen az ember szemébe nézett, és azt mondta:
– Ha én a helyedben lennék, mostantól fogva csak a földszinten játszanék.
Ez aztán felbolydította a tanítványokat. Azt kérdezték, illetve követelték:
– Miért nem mondtad neki, hogy ne csaljon többet?
– Mert tudtam, hogy úgysem bírná megállni – hangzott a Mester egyszerű és mély értelmű magyarázata.

* * *

– Te roppant büszke vagy az intelligenciádra – szólt a Mester az egyik tanítványhoz. Olyan vagy, mint az az elítélt, aki büszke a börtöncellájának nagyságára.

* * *

– Hogyan keressük az egységet Istennel?
– Minél jobban keresed, annál nagyobb lesz a távolság közte és közted.
– Hát akkor mit tegyünk a távolsággal?
– Értsd meg, hogy az nincs ott.
– Ez azt jelenti, hogy Isten és én egy és ugyanaz?
– Nem egy, de nem is kettő.
– Hogyan lehetséges ez?
– A nap és a fénye, az óceán és a hullám, az énekes és a hangja: nem egy. Nem is kettő.

* * *

Így szólt a faképnél hagyott szerető:
– Egyszer már megégettem magamat. Soha többé nem leszek szerelmes.
– Olyan vagy – mondta a Mester –, mint az a macska, amelyik elhatározta, hogy soha többé nem ül le, mert amikor ráült a kályhára, megégette a fenekét.

* * *

Egy asszonynak, aki a végzete ellen panaszkodott, ezt válaszolta a Mester:
– Te alakítod a végzetedet.
– De arról nem én tehetek, hogy nőnek születtem.
– Hogy valaki nőnek születik, az nem a végzet. Az a sors. A végzet az, hogy hogyan fogadod el női mivoltodat, s mit hozol ki belőle.

* * *

A tanítványnak, aki állandóan panaszkodott másokra, azt mondta a Mester:
– Ha békét akarsz, keresd a változást magadban, ne másokban. Könnyebb a lábadat védeni egy szandállal, mint szőnyeggel borítani az egész földet.

Figyelmeztetés

Nagy titok, hogy bár az emberi szív arra az Igazságra vágyik, amiben tisztán megtalálja a szabadságot és az örömet, mégis a gyűlölet és félelem az emberek első reakciója erre az Igazságra. Ezért aztán az emberiség nagy lelki tanítói, mint pl. Buddha és Jézus, olyan eszközhöz folyamodtak, amivel "kijátszották" hallgatóik ellenállását. Ez az eszköz pedig a történet. Tudták, hogy a legelbűvölőbb szavak így hangzanak: "Volt egyszer egy, hol nem volt..." Tudták, hogy az igazságot visszautasítjuk, de képtelenek vagyunk ellenállni egy rövid kis történetnek, mesének. Vyasa, a Mahábhárata szerzője mondja: ha figyelmesen meghallgatsz egy történetet, biztosan nem maradsz a régi. Mert a történet befurakodik a szívedbe, s ledönt minden akadályt, amely gátolt az istenihez vezető úton. Ha csak felüdülés végett olvasod is e könyv történeteit, nincs rá garancia, hogy egy kis elbeszélés át ne jusson védősáncaidon. Ott robban, ahol a legkevésbé számítasz rá. Én figyelmeztettelek!

Ha eléggé vakmerő vagy ahhoz, hogy a megvilágosodást keresd, a következőket ajánlom:

A) Hordozz magadban egy történetet, hogy ráérő pillanataidban elgondolkodhass rajta. Ez lehetővé teszi, hogy a tudatalattidra hasson, és felfedje rejtett értelmét. Meg fogsz lepődni, hogy milyen váratlanul, a legszükségesebb pillanatban világít meg egy helyzetet, s hoz el számodra felismerést, belső gyógyulást. Ráébredsz majd, hogy ha megadod magad ezeknek a történeteknek, akkor a Megvilágosodásnak azon a kurzusán veszel részt, amelyhez nincs szükség más gurura, mint saját magad.

B) Mindegyik történet az igazság megnyilatkozása, s az Igazság, ha nagy betűvel írják, rólad szól. Hogy minderről megbizonyosodj, minden alkalommal, amikor elolvasol egy történetet, céltudatosan kutasd, hogy ezáltal egyre jobban megértsd önmagadat. Olvasd úgy, mint egy orvosi könyvet, szembesülj a betegség tüneteivel önmagadban. Tehát ne úgy olvasd, mint egy pszichológiai könyvet, melyet lapozgatva azon töprengsz, hogy barátaid melyik típusba tartoznak. Ha nem tudsz ellenállni a kísértésnek, hogy másokról fedezz fel valamit, a történetek téged károsítanak meg.

Naszreddín mullah oly szenvedélyesen szerette az igazságot, hogy még távoli vidékekre is elutazott a Korán tudósainak felkeresése végett. Még attól sem riadt vissza, hogy a bazárban hitetlenekkel vitatkozzon hitének igazságairól.
A felesége azonban egy nap szemére hányta, hogy mennyire méltánytalanul bánik vele. Eközben ébredt rá, hogy férjét egyáltalán nem érdekelte az a fajta Igazság.
Természetesen csak az a fajta számít. Földünk valóban egész másmilyen lenne, ha a tudósok és ideológusok, akár vallásosak, akár nem, ugyanolyan szenvedéllyel viseltetnének az önismeret iránt, mint amit a dogmák és elméletek iránt tanúsítanak.

A szív világossága

- Nagyszerű prédikáció! - mondta a nőszövetség tagja, miközben a prédikátor kezét szorongatta. -
Amit csak mondott, az mind ráillett erre, vagy arra az ismerősömre.
Látod?

Utasítás

Legjobb, ha a történeteket abban a sorrendben olvassuk, ahogy a könyvben vannak. Csak egyet, vagy kettőt olvass el egyszerre - ha többet is vársz ettől a könyvtől, mint csupán szórakozást.

Megjegyzés

E könyv történetei több országból, kultúrából és vallásból származnak. Az egész emberiség lelki örökségéhez - és népszerű humorához - tartoznak.
A könyv szerzője csupán annyit tett, hogy sajátos célja szerint felfűzte őket. Az ő munkája a szövés és kelmefestés volt. A pamutért és a cérnáért nem vállal felelősséget!

LELKISÉG

Mivel a lelkiélet természete olyan, amilyen ...

Egy ember egy magas toronyhoz érkezett. Belépve teljes sötétség fogadta. Ahogy körbetapogatódzott, belebotlott egy csigalépcsőbe. Minthogy kíváncsi volt rá, vajon hová vezet a lépcső, elkezdett felfelé lépkedni, de közben egyre nagyobb nyugtalanság támadt a szívében. Visszanézett hát, és elrémülve látta, hogy azok a lépcsók, amelyeket már maga mögött hagyott, kihullottak és eltűntek. Előtte a fölfelé kanyarodó csigalépcső, melyről fogalma sem volt, hogy hová vezet; mögötte pedig az ásító óriási fekete üresség.

... ezért ritka az igazi kereső ...

A király sorba látogatta a nagy Zen-mester, Lin Csi kolostorait, és igen meglepődött, amikor meghallotta, hogy több mint tízezer szerzetes él ott. Meg akarta tudni a szerzetesek pontos számát, ezé tán megkérdezte:
- Hány tanítványod van? Lin Csi azt válaszolta:
- Legföljebb négy vagy öt.

... de sok a szélhámos ...

A nászúton az ifjú pár már éppen ágyba akar feküdni a szállodában, amikor egy álarcos betörő tolt szobájukba. Krétával kört rajzolt a pap odaintette a férfit, majd azt mondta neki:
- Állj ide a körbe! Ha kilépsz onnan, keresztüllövöm a fejedet.
Miközben a férfi úgy állt ott, mintha karót volna, a betörő mindent összeszedett, ami c. keze ügyébe került, és bedobálta egy zsákba. Már éppen távozni készült, amikor jobban szem vette a csinos menyasszonyt, akin csak egy 1epedő volt. Magához intette, bekapcsolta a rádiót, táncolni kezdett vele, megölelte, megcsókolta - meg is erőszakolta volna, ha a nő hősiesen el nem lökte volna magától.
Mikor aztán a betörő végre távozott, a nő odafordult a férjéhez, és rákiáltott:
- Micsoda pipogya alak vagy te, hogy csak álltál a körben, és semmit sem tettél, miközben engem majdnem megerőszakolt az a gazember?
- Nem igaz, hogy nem csináltam semmit sem - tiltakozott a férfi.
- Ugyan mit csináltál?
- Dacoltam vele. Minden egyes alkalommal, mikor hátat fordított nekem, kidugtam a lábam a :körből.

Csak arra a veszélyre vagyunk felkészülve, amit biztonságos távolságból szemlélhetünk.

Harmincévi tévénézés után a férfi azt mondta a feleségének:
- Csináljunk ma este valami izgalmasat!
Az asszonynak azonnal a városban töltött éjszakák jutottak az eszébe.
- Nagyszerű! - mondotta. - De mit?
- Cseréljünk széket!


Egy vadnyugati kisvárosban már ötven éve ugyanabban a házban élt egy öreg ember. Egyik nap, mindenki legnagyobb meglepetésére, átköltözött a szomszédos házba. Megrohanták a helyi újságok riporterei, és tudni akarták, hogy vajon miért költözött el.
- Azt hiszem, kitört belő1em a csavargó ösztön - válaszolta önelégült mosollyal.

Hallottál-e arról az emberről, aki Kolumbusz Kristóffal együtt utazott az Újvilágba, és egész idő alatt azon izgult, hogy nem érnek vissza időben a falujába, és közben valaki más lép a helyi öreg szabó helyébe?
Hogy sikeresek legyünk a lelkiéletnek nevezett kalandban, arra kell összpontosítanunk, hogy minél teljesebb életet éljünk. A legtöbb ember megelégszik semmiségekkel, mint például gazdagsággal, hírnévvel, kényelemmel és emberi társasággal.
Egy ember annyira rajongott a hírnévért, hogy még fel is akasztotta volna magát, ha ezzel az újságok címlapjára kerül. Van-e valami különbség valójában közte és a legtöbb üzletember vagy politikus közt? (Magunkról nem is beszélve, akik az ilyen fajta hírekre, közleményekre szintén nagy súlyt helyezünk.)

... mert a leglényegesebb hiányzik.

Egy régi indiai mese szerint a kisegér, a macskától való félelme miatt, állandó szorongásban élt. Egyszer egy varázsló megszánta, és macskává változtatta. De akkor meg a kutyától félt. Ezért aztán a varázsló kutyává változtatta. Ettő1 kezdve meg a párductól kezdett el félni. A varázsló ekkor párduccá változtatta. Erre meg a vadásztól reszketett. Itt aztán a varázsló feladta. Visszaváltoztatta kisegérré, mondván:
- Bármit is tennék, úgysem segítene rajtad, hisz a szíved egérszív.

Egy pap, amikor bement a kocsmába, igen feldühödött, amiért oly sok hívét ott találta. Összegyűjtötte, és átterelte őket a templomba. Ott aztán ünnepélyesen így szólt:
- Akik a mennyországba akarnak jutni, álljanak ide balra!
Mindenki odalépett, egy embert kivéve, aki konokul a helyén maradt. A pap dühösen ránézett, és azt kérdezte:
- Te nem akarsz a mennyországba jutni?
- Nem - mondta az.
- Azt akarod mondani, hogy itt akarsz állni, és nem akarsz a mennyországba jutni, amikor meghalsz?
- Dehogynem, amikor meghalok, én is oda akarok jutni. De azt hittem, hogy ti már most indultok.

Készek vagyunk megtenni az egész utat, de csap akkor, ha a fékjeink nem működnek.

Ryonen, a buddhista apáca, 1779-ben született. A híres japán harcos, Shingen, volt a nagyapja. Úgy tartották, hogy az egész országban ő az egyik legszebb nő, ráadásul még tehetséges költő is. Ezért már tizenhét éves korában a királyi udvarba került, ahol mély tisztelet ébredt benne a császárnő iránt. A császárnő azonban hirtelen meghalt, és ez Ryonent igen megrendítette: teljesen tudatára ébredt a dolgok múlandóságának. Ez volt az a pillanat, amikor elhatározta, hogy a Zent fogja tanulmányozni.
A családja azonban hallani sem akart erről. Valósággal bele kényszerítették egy házasságba, de annyit azért mégis sikerült elérnie, hogy családja és leendő férje megígérte, miután szül három gyermeket, elmehet apácának. Ez meg is történt huszonöt éves korában. Akkor aztán semmi a világon - még férje könyörgése sem - tántoríthatta el szándékától. Leborotválta a fejét, felvette a Ryonen nevet, ami annyit jelent, hogy "világosan érteni", és elindult.
Edo városába ért, és megkérte Tetsugyu mestert, hogy fogadja fel tanítványának. Az rápillantott, és azonnal elutasította, mert túlságosan szép volt. Ezután egy másik mesterhez, Hakuóhoz fordult. Az is ugyanazzal az indokkal utasította el, a szépsége csak bajt okozna. Erre Ryonen tüzes vassal megégette az arcát, örökre elcsúfítván ezzel szépségét. Amikor visszatért így Hakuóhoz, az elfogadta tanítványának.
Ryonen ez alkalomból verset írt egy kis tükör hátuljára:

A császárnő szolgálójaként tömjént égettem,
hogy illatosítsam gyönyörű ruháimat.
Most, csavargó koldusként,
arcomat égetem,
hogy a Zen világába léphessek.

Amikor érezte, hogy földi zarándokútjának végére ért, egy másik verset írt:

Hatvanhatszor szemlélték ezek a szemek
az ősz gyönyörűségét ...
Ne kérj többet!
Csak figyelj a fenyők hangjára,
szélcsendben.

Volt egyszer egy koncentrációs tábor, abban élt egy fogoly, akit bár halálra ítéltek, mégsem félt. Szabad volt. Egyszer a börtönudvar közepére állt, és gitározott. Óriási tömeg gyűlt köré, hogy hallgassák, mert a zene varázsának hatására már ők sem féltek. Látván ezt, a börtön vezetősége megtiltotta az embernek, hogy gitározzon.
De a következő napon megint ott volt, dalolt és gitározott, és megint nagy tömeg vette körül. Az őrök dühösen elcibálták onnan, és levágták az ujjait.
De másnap ismét ott volt, énekelt és gitározott, már amennyire vérző ujjai engedték. Ez alkalommal a tömeg már éljenzett. Az őrök megint elhurcolták, és összetörték a gitárját.
A következő napon a férfi teljes szívéből énekelt. Micsoda dal volt az! Mennyire tiszta és felemelő! A tömeg vele együtt énekelt, és amíg a dal tartott, az ő szívük is olyan tiszta lett, mint azé az emberé, lelkük pedig törhetetlen. Az őrök annyira feldühödtek, hogy kitépték a férfi nyelvét. Félelmetes csend ereszkedett a táborra.
Mindenki legnagyobb meglepetésére, a férfi másnap is ott volt a megszokott helyén, és táncolt valami hangtalan zenére, amit csak ő hallhatott. Kevés idő múltán egymás kezét fogva táncolt mindenki a meggyötört, vérző kezű alakkal a kör közepén, miközben az őrök lába földbe gyökeredzett a csodálkozástól.

Kortársunknak, Sudha Chandrannak, a klasszikus indiai táncosnak a szó szoros értelmében elvágták a karrierjét, amikor a jobb lábát amputálni kellett. Miután műlábat kapott, visszament táncolni, és bármennyire hihetetlen, egy idő után ismét felkerült a csúcsra. Amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan tudta ezt elérni, egyszerűen csak ennyit válaszolt:
- A tánchoz nem kell láb.

A fösvény az aranyát a kertjében egy fa alá rejtette. Minden héten kiásta, és órákon át nézegette. Ám egyszer egy tolvaj ellopta az aranyat. Amikor a fösvény legközelebb jött, hogy gyönyörködjék a kincsében, csak az üres gödröt találta. A fösvény bánatában üvölteni kezdett, de annyira, hogy a szomszédok a kíváncsiságtól hajtva odaszaladtak hozzá. Amikor megtudták bánata okát, egyikük megkérdezte:
- Használtad te azt az aranyat?
- Nem - válaszolta a fösvény -, csak hetente megnéztem.
- Hát akkor - mondta a szomszéd -, amennyi hasznod volt az aranyad nézegetésébő1, legalább
annyit tudsz abból is meríteni, ha hetente kijössz ide a gödröt bámulni.

Nem a pénzünk mennyiségétől függ a gazdagságunk vagy a szegénységünk, hanem az örömre való képességünktől. A gazdagságra való törekvés az örömre való képesség nélkül olyan, mint amikor a kopasz ember azért küzd, hogy fésűket gyűjtsön.

A riporter azon fáradozott, hogy valamilyen érdekes történetet szedjen ki egy nagyon-nagyon idős emberből, aki egy állami öregek otthonában élt.
- Nagyapó - kérdezte a fiatalember -, hogy érezné magát, ha hirtelen kapna egy levelet, azzal az üzenettel, hogy egy távoli rokona tízmillió dollárt hagyott Önre?
- Fiam - mondta az öreg lassan -, én akkor is kilencvenöt éves lennék, nemde?

Egy este két ékszerkereskedő érkezett körülbelül egy időben a sivatagi karavánszerájhoz. Kölcsönösen tudtak egymásról. Az egyik nem tudott ellenállni a kísértésnek, ezért miközben a tevéjét málházta, "véletlenül" leejtett egy nagy gyöngyszemet a földre. Az pontosan a másik kereskedő felé gurult, aki tettetett előkelőséggel felemelte, és odanyújtotta a másiknak:
- Gyönyörű gyöngy, uram. Milyen nagy, és hogy csillog!
- Milyen kedves, hogy ezt mondja - válaszolta a másik. - Valójában ez kollekciómnak az egyik legkisebb darabja.
Az egyik beduin, aki a tűz mellett ülve fültanúja volt a párbeszédnek, felemelkedett, és meghívta a két férfit vacsorára. Amikor hozzáfogtak az evéshez, a következő történetet mondta nekik.
- Valamikor, barátaim, én is ékszerkereskedő voltam. Egy ízben óriási szélvihar kerekedett a sivatagban. Hol erre, hol arra sodort engem és a karavánomat, mígnem elszakított a kíséretemtől. Teljesen eltévedtem. Napok teltek el. Nagy félelem lett rajtam úrrá, amikor ráébredtem, hogy körbe-körbe járok, anélkül, hogy fogalmam lett volna, melyik irányba kell haladnom. Akkor már majdnem éhen haltam, ezért leszedtem minden csomagot a tevémről, és idegesen átkutattam őket, legalább százszor. Képzelhetitek, mennyire megörültem,
amikor észrevettem egy erszényt, ami addig elkerülte figyelmemet. Reszkető ujjakkal bontottam ki, abban a reményben, hogy ennivalót találok benne. Képzelhetitek a csalódottságomat, amikor csak gyöngyöket találtam benne.

Egy félelmetes kinézésű szúfa ért a palota kapujához. Senki sem merte megállítani, miközben az a trónterembe sietett, ahol a szent életű Ibrahim ben Adam ült.
- Mit akarsz? - kérdezte a király.
- Csak egy helyet, hogy aludhassam ebben a karavánszerájban.
- Ez nem karavánszeráj, hanem az én palotám.
- Megkérdezhetem, hogy kié volt ez a palota előtted?
- Az apámé, de ő már halott.
- És előtte, kié volt a palota?
- A nagyapámé, de már ő is halott.
- És még azt mondod, hogy ez a hely, ahol az emberek tartózkodnak egy kis ideig, és aztán továbbmennek, nem karavánszeráj?

Mindenki az indulási csarnokban van!

Egy fösvény összegyűjtött fél millió dénárt, és örömmel tervezgette, hogy egy évig milyen kényelemben fog élni, mielőtt újból befektetné pénzét. Ám ekkor megjelent a Halál Angyala, hogy elvegye az életét.
Az ember könyörgött, és kérlelte az angyalt, felhozott ezer érvet, csakhogy élhessen még egy kicsit, de az angyal kérlelhetetlen maradt.
- Adj még három napot, és vagyonom felét neked adom! - kérlelte az ember.
Az angyal azonban még csak oda sem hallgatott, és elkezdte húzni az embert.
- Csak még egy napot adj, könyörgöm, és tiéd lehet mindenem, amit oly sok fáradtsággal és izzadsággal gyűjtöttem össze!
Az angyal azonban hajthatatlan volt.
Annyit azért mégis csak sikerült elérnie az embernek, hogy néhány pillanatot kapjon, és papírra vethesse az alábbi üzenetet:
"Bárki vagy is, aki megtalálod ezt az üzenetet, ha van annyid, hogy meg tudsz belőle élni, ne vesztegesd idődet a vagyongyűjtésre. Élj! Az én fél millió dénárom egy órával sem tudta meghosszabbítani az életemet."

Amikor a milliomosok meghalnak, és az emberek megkérdezik, hogy mennyit hagytak hátra, a válasz természetesen az, hogy mindenüket.
De a válasz az is lehet, hogy semennyit, mert őket vették el.

Buddha így tanított:
- Ez a föld az enyém, ezek pedig itt az én gyermekeim - mondja a buta, aki azt sem érti, hogy még ő maga sem az övé.

Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen nagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged.
Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál.
Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed.
Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.

Itt következik az a történet, amellyel egy mester bemutatta a tanítványainak, hogy egyetlen jelentéktelen ragaszkodás mekkora kárt okozhat azoknak, akik lelkiekben gazdagokká váltak.
Egy falusi ember épp ama ritka pillanatok egyikében lovagolt el a hegyi barlang bejárata előtt, amikor az megnyitotta magát, hogy aki akar, az vigyen kincseiből. Az ember bement, és szeme az ékszerek és drágakövek hegyein akadt meg. Amennyit csak tudott, beletömött belőlük nagy sebtében az öszvérén lévő nyeregtáskába, mert az általa is ismert legenda szerint a barlang csak korlátozott ideig marad nyitva.
Az öszvért tehát teljesen megpakolta, és szerencséjének örvendezve elindult, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy a botját bent hagyta a barlangban. Visszafordult, és befutott a barlangba, mely éppen abban a pillanatban be is csukódott, s az embert sosem látták többé. A falusiak még vártak rá egy-két évig, aztán eladták a kincset, amit az öszvérén találtak. Így ők lettek a szerencsétlen ember szerencséjének az élvezői.

Amikor a veréb fészket épít az erdőben, csak egyetlen ágat foglal el. Amikor a szarvas a folyónál a szomját oltja, csak annyit iszik, amennyi a gyomrába fér.
Mi azért gyűjtögetünk, mert üres a szívünk.

Egy hegy lábánál élt magányosan kis kunyhójában egy öreg Zen-mester, Nonokó. Egyszer éjszaka, miközben Nonokó meditált, egy idegen tört be a kunyhóba, és kardját suhogtatva Nonokó pénzét követelte. Nonokó meditálását folytatva így szólt az emberhez:
- Minden pénzem ott van abban a csészében a polcon. Vigyél belő1e annyit, amennyire szükséged van, de öt jent hagyj meg nekem, mert a jövő héten ki kell fizetnem az adómat.
Az idegen kiöntötte az összes pénzt a csészéből, és visszadobta az öt jent. A polcon talált egy értékes vázát is, azt is magához vette.
- Óvatosan vidd azt a vázát - szólt Nonokó -, mert könnyen eltörik.
Az idegen körbenézett még egyszer az üres kunyhóban, és indulni akart.
- Nem köszönted meg - figyelmeztette őt Nonokó.
Az ember köszönetet mondott, és elment. Másnap reggel az egész falu felbolydult. Sokan panaszkodtak, hogy kirabolták őket. Valaki észrevette, hogy Nonokó polcáról hiányzik az értékes váza, és megkérdezte, hogy ő is a betörő áldozatául esett-e.
- Ó, dehogy! - válaszolta Nonokó. - Egy idegennek adtam a vázát némi pénzzel együtt. Megköszönte, és azzal elment. Eléggé kellemes alak volt, bár nem nagyon vigyázott a kardjára.

Egy gazdag muszlim a mecsetbe ment egy lakoma után, ahol persze drága cipőit le kellett vennie, és kint kellett hagynia. Az imádság végeztével, amikor kijött, a cipőinek csak hűlt helyét találta.
- Hogy mennyire gondatlan voltam! - mondta magában. - Azzal, hogy ilyen elővigyázatlanul kint hagytam a cipőket, valakit lopásra ingereltem. Pedig örömmel neki adhattam volna, ehelyett most a lopás felelőssége engem terhel.

Igazi filozófus lévén, Szókratész szentül meg volt győződve arról, hogy a bölcs ember ösztönszerűleg igénytelen életet él. Ő maga még cipőt sem hordott; de ugyanakkor a piac szelleme sokszor rabul ejtette, és kiment, hogy az árukban gyönyörködjék. Amikor egy barátja aziránt érdeklődött, hogy miért teszi ezt, Szókratész ezt válaszolta:
- Azért szeretek odamenni, mert ott fedezem fel, hogy annyi minden nélkül is tökéletesen boldog vagyok.
-
A lelkiség nem annak a tudása, hogy mit akarsz, hanem annak a megértése, hogy mire nincs szükséged.

Sok olyan ember van, aki nagyon kevéssel is gazdaggá tenni a saját és a mások életét.
Japánban idősebb úriemberek egy csoportja reg szeresen összejött, hogy megbeszéljék a híreket, és teázgassanak. Egyik szórakozásuk az volt, hogy igen drága teafajtákat kutassanak fel, hogy azokból újabb ínycsiklandozó keverékeket állítsanak össze.
Amikor a legidősebbre került a sor, hogy megvendégelje a többieket, a legnagyobb ünnepélyességgel szolgálta fel a teát: aranydobozból mérte ki a leveleket. Mindannyian a legnagyobb elragadtatással dicsérték teáját, és tudni szerették volna, hogy milyen különleges kombinációból állította össze ezt a keveréket. Az idős ember mosolyogva így szólt:
- Uraim, a tea, amit Önök oly nagy élvezettel isznak, ugyanaz a tea, amit a parasztjaim isznak a birtokomon. Az élet legfinomabb dolgai egyáltalán nem drágák, és nem is nehéz őket megtalálni.

A guru a folyóparton meditált, amikor egyik tanítványa tisztelete jeléül két hatalmas gyöngyöt helyezett a lába elé. A guru kinyitotta szemét, fel-emelte az egyik gyöngyöt, de oly gondatlanul tartotta, hogy az kicsúszott az ujjai közül, és belegurult a folyóba.
A megrémült tanítvány utána ugrott, s bár késő estig keresgélte le-lemerülve, mégsem találta meg. Végül is fáradtan és csuromvizesen felrázta a gurut meditálásából:
- Te láttad, hogy hová esett. Kérlek, mutasd meg a helyét, hogy visszahozhassam Neked!
Erre a guru felvette a másik gyöngyöt is, és bedobta a vízbe, mondván:
- Pontosan oda esett.

Ne próbáld meg birtokolni a dolgokat, mert az lehetetlen. Ha ügyelsz arra, hogy te se legyél a dolgok rabja, akkor te leszel a teremtés uralkodója.

Amikor Buddha Praszandzsit király fővárosába ért, maga a király jött elé. A király ugyanis Buddha apjának volt a régi barátja, és hallott a fiú lemondásáról. Ezért aztán megpróbálta Buddhát rávenni arra, hogy hagyjon fel ezzel a vándorló koldulással, és térjen vissza apja palotájába. Azt gondol ugyanis, hogy ezzel nagy szolgálatot tesz öreg barátjának.
Buddha Praszandzsit szemébe nézett, és csak ennyit kérdezett:
- Válaszolj nekem őszintén! Minden mulatságával egyetemben, hozott-e a királyságod akár csak egyetlen nap boldogságot is Neked?
Praszandzsit lesütötte a szemét, és csak hallgatott.

Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor nincs okunk a szomorúságra; és nincs annál nagyobb gazdagság, mint a meglévőkkel való megelégedettség.

Egy majom és egy hiéna bandukolt az erdőn keresztül. A hiéna így szólt:
- Fogalmam sincs, hogy miért, de amikor azokhoz a bokrokhoz érek, minden egyes alkalommal egy oroszlán ugrik rám.
- Na, most én is veled megyek - mondta a majom -, és segítségedre leszek.
Úgy is lett. Amikor a bokorhoz értek, az oroszlán ráugrott a hiénára, és már majdnem szétmarcangolta. A majom pedig mindezt egy magas fa biztonságából nézte, ahová abban a pillanatban rohant fel, amikor az oroszlán előugrott.
- Miért nem jöttél a segítségemre? - jajgatott a hiéna.
- Úgy nevettél, hogy azt hittem, te vagy a helyzet ura - válaszolta a majom.

Nagarjuna, a híres buddhista szent, csak egyetlen ágyékkötőt hordott, és meglehetősen hozzá nem illő módon arany csészével koldult, amit még tanítványától, a királytól kapott.
Egyik éjjel már éppen lefekvéshez készülőd egy régi kolostor romjai között, amikor észrevett egy tolvajt az oszlopok mögött bujkálni.
- Itt van, vidd el ezt, ni! - emelte fel Nagarjuna az aranycsészét. - Így legalább nem fogsz zavarni, ha már elaludtam.
A tolvaj mohón megragadta a csészét, és már is tűnt, de csak azért, hogy másnap reggel a csészével és egy kéréssel térjen vissza. Azt mondta:
- Amikor tegnap este olyan könnyedén odaadtad ezt a csészét, megéreztem, hogy milyen szegény vagyok. Taníts meg, kérlek, arra, hogy hogyan a sajátíthatnám el azt a gazdagságot, amely képes tesz erre a nagyszerű lelki függetlenségre!

Senki sem veheti el tőled azt, amit sohasem sajátítottál ki magadnak.

Junaidnak egy zacskó aranyat hozott egyik követője.
- Van még több aranyad is? - kérdezte Junaid. - Igen, még rengeteg.
- És ragaszkodsz hozzájuk? - Igen.
- Akkor tartsd meg ezt is, mert neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Látod, mivel nekem semmim sincs, és semmire sem vágyom, sokkal gazdagabb vagyok, mint te.

A megvilágosult szíve olyan, mint egy tűkör: semmit sem ragad meg, és semmit sem utasít vissza. Kap, de nem tart meg semmit sem.

Egy kvéker a háza melletti üres területen táblát állított fel, a következő felirattal: "EZT A FÖLDET ANNAK ADOM, AKI TELJESEN MEGELÉGEDETT."
Egy gazdag farmer hajtott el arra, megállt, hogy elolvassa a táblát, és így szólt magában:
- Ha kvéker barátunk ilyen könnyen megválik a földjétől, jobb lesz, ha én jelentkezem érte, még mielőtt valaki más elvenné. Gazdag vagyok, mindenem megvan, amire szükségem van, így hát megfelelek a feltételének.
Azzal be is kopogott az ajtón, és elmondta, hogy miért jött.
- Aztán te tényleg elégedett vagy? - kérdezte a kvéker.
- Tényleg az vagyok. Megvan mindenem, amire csak szükségem van.
- Ember - kérdezte a kvéker -, ha valóban elégedett vagy, akkor mi szükséged van még erre a földre is?

Amíg mások gazdagságért küszködnek, a megvilágosodottak, elégedettek lévén azzal, amijük van, küszködés nélkül birtokolják azt. Elégedettek lévén a kevéssel, olyan gazdagok, mint a királyok. A király pedig koldusszegény, ha királysága sem elég neki.

Epirusz királyát, Pürroszt megkérdezte barátja, Küneasz:
- Uram, ha meghódítottuk Rómát, mit csinálunk azután? Pürrosz ezt válaszolta:
- Szicília ott van alatta, könnyű lesz elfoglalni.
- És ha már Szicíliát is elfoglaltuk, mit csinálunk utána?
- Akkor átmegyünk Afrikába, és kifosztjuk Karthágót.
- És Karthágó után, uram? - Görögország kerül sorra.
- És, ha szabad kérdeznem, mi haszna lesz mindennek a hódításnak?
- Akkor aztán - válaszolta Pürrosz - leülhetünk, és élvezhetjük az életet.
- Nem tehetnénk ezt már most? - kérdezte Küneasz.
A szegények azt gondolják, hogy boldogok lesznek, ha meggazdagodnak. A gazdagok azt gondolják, hogy boldogok lesznek, ha megszabadulnak a gyomor fekélyüktől.


A férj és feleség meglátogatták az ország másik részében lakó barátaikat, akik elvitték őket a lóversenyre. Annyira lenyűgözte őket a körbe-körbe vágtázó lovak látványa, hogy egész este fogadásokat kötöttek, és végül már csak két dollárjuk maradt.
Másnap a férj rávette a feleségét, hogy egyedül mehessen ki a pályára. Az első futamon volt egy ló, ötven az egyhez nyerési eséllyel. Rá fogadott, és nyert. A következő futamon az összes pénzét rátette egy másik esélytelenre, és megint nyert. Így ment ez egész este, míg végül már ötvenhét ezer dollárja volt.
Útban hazafelé elhaladt egy játékbarlang mellett. Ugyanaz a belső hang, amely valószínűleg egész este vezette a lóversenyen is, megszólalt:
- Állj meg itt, és menj be! Úgy is tett, bement, és egy rulettasztal előtt találta magát. A hang azt mondta:
- Játszd meg a tizenhármas számot!
A férfi rátette mind az ötvenhét ezer dollárját Megpörgették a kereket. A tizennégyes nyert.
Így aztán a férfi hazaballagott egy fillér nélkül A felesége már az erkélyről megkérdezte, hogy mi történt. A férfi megrántotta a vállát, és csak annyit mondott:
- Elvesztettem a két dollárt.
Ha jobban belegondolunk, sosem veszítünk annál többet, bármennyit is veszítünk.

Buddhát szemmel láthatólag egyáltalán nem zavarták alkalmi látogatójának sértegetései. Amikor a tanítványai később megkérdezték, hogy mi volt nyugalmának a titka, így válaszolt:
- Képzeljétek el, hogy mi történne, ha valaki adományt helyezne elétek, és ti nem vennétek fel. Vagy ha valaki levelet küldene nektek, és nem bontanátok fel; ugye, akkor a levél tartalmának semmi hatása sem lenne rátok. Cselekedjetek így, ha valaki bánt titeket, és nem veszítitek el higgadtságotokat.

Az, az igazi méltóság, amely nem csökken mások tiszteletlensége miatt. A Niagara vízesés nagysága sem csökken attól, hogy beleköpsz.


A siketnémák intézetének két lakója perlekedett egymással. Amikor az egyik ápoló odament, hogy rendet tegyen közöttük, azt látta, hogy az egyik háttal áll a másiknak, és rázkódik a nevetéstől.
- Mi olyan vicces? És miért néz a másik rád olyan mérgesen? - kérdezte az ápoló, természetesen az ujjaival "jelelve".
- Azért - válaszolta a néma, szintén az ujjaival -, mert ez káromkodni akar, de én nem nézek rá.

Egyszer a baszrai Hasszán a folyóparton megpillantotta a szépséges Rabi'a al Adawiyát. Ekkor Hasszán az imaszőnyegét ráterítette a folyóra, rálépett, és így szólt: - Rabi'a, gyere, imádkozzunk együtt!
De ő azt válaszolta:
- Hasszán, miért viselkedsz úgy, mint a bazári kereskedők, netán gyenge vagy?
Azzal a nő feldobta imaszőnyegét a levegőbe, felrepült rá, és azt mondta:
- Gyere ide fel, Hasszán, hogy az emberek lássanak bennünket!
De ezt már Hasszán nem tudta megtenni. Rabi'a, hogy megvigasztalja a férfit, így szólt:
- Látod, Hasszán, egy hal meg tudja tenni, amit te tettél, és egy légy is meg tudja tenni, amit én tettem. Az igazi feladat túl van ezeken, és nekünk azzal kell foglalatoskodnunk.


Egy nap Buddhát halálosan megfenyegette Angulimal, a bandita.
- Akkor légy olyan kedves, és teljesítsd utolsó kívánságomat - kérte Buddha. - Vágd le azt az ágat.
A bandita kardjának egyetlen suhintásával levágta, majd azt kérdezte:
- És most?
- Tedd vissza! - kérte Buddha. A bandita felnevetett:
- Ha azt hiszed, hogy ezt bárki is meg tudná tenni, hát bolond vagy.
- Ellenkezőleg. Te vagy a bolond, amiért azt hiszed, hogy hatalmas vagy, mert sebesíteni és rombolni tudsz. Pedig az gyerekjáték. Aki igazán hatalmas, teremtésre és gyógyításra is képes.

A dühöngő kos képes egy falat is ledönteni, de még egy rést sem tud helyrehozni.

Az elmegyógyintézetben az egyik látogató megpillantott egy ápoltat, amint az előre-hátra dülöngélt egy székben, miközben gügyögve, gyengéden és megelégedve ismételgette: "Lulu, Lulu ...".
- Mi baja ennek az embernek? - kérdezte a doktort.
- Lulu. Az a nő faképnél hagyta őt - hangzott az orvos válasza.
Ahogy tovább haladtak, elérkeztek a gumiszobába, amelynek a lakója állandóan a falba verte a fejét, és közben azt dünnyögte: "Lulu, Lulu ..."
- Ennek is Lulu a problémája? - kérdezte a látogató.
- Igen - válaszolta a doktor -; Lulu végül is ehhez a férfihez ment feleségül.

Kétféle csapás van az életben: ha nem kapjuk meg, amihez ragaszkodunk, és ha megkapjuk, amihez ragaszkodunk.

A fiatal vállalatvezető felhívta külföldi ügynöküket, és röviden így szólt hozzá:
- Azért hívom, hogy utasításokat adjak. Ez a hívás három percig fog tartani. Én fogok beszélni, és kérem, hogy ne szakítson félbe. Ha bármilyen megjegyzése, vagy kérdése volna, küldje el azokat később.
Azzal aztán bele is fogott mondandójába. Olyan gyorsan beszélt, hogy valamivel hamarébb fejezte be a tervezettnél.
- Még van húsz másodpercünk - jegyezte meg a vonal végén lévő másik embernek. - Van valami mondanivalója?
- Igen - hangzott a válasz. - Olyan gyorsan beszélt, hogy egyetlen szót sem értettem az egészből.

A legjobb módja annak, hogy rövidebb utat tegyél meg hosszabb idő alatt, ha gyorsabban mégy.

Egy fiatalember jött a mesterhez, és azt kérdezte: - Körülbelül mennyi idő kell ahhoz, hogy elnyerjem a megvilágosodást?
- Tíz év - mondta a mester. A fiatalember meghökkent.
- Olyan sok? - kérdezte hitetlenkedve. Mire a mester:
- Nem, tévedtem. Neked húsz év is kell.
- Miért dupláztad meg az éveket? - kérdezte a fiatalember.
- Ha jobban belegondolok, a te esetedben meglesz az harminc is - mondta a mester.

Egyesek sosem tanulnak meg semmit sem, mert túl hamar fel fogják a dolgokat. A bölcsesség valójában nem valamilyen állomás, ahová megérkezel, hanem az, ahogyan utazol. Ha túl gyorsan utazol, nem látod a tájat.
Talán a legjobb módja annak, hogy másfelé menj, ha nagyon pontosan tudod, hogy hová akarsz jutni. Nincs mindenki elveszve, aki csak álldogál.

Egy amerikai prédikátor Pekingben megkérdezte egy étterem pincérétő1, hogy mit jelent a kínaiak számára a vallás. Az kivezette őt az erkélyre, megkérdezte:
- Mit lát itt, uram?
- Egy utcát és házakat, járkáló embereket, meg közlekedő buszokat, taxikat.
- És még mit? - Fákat.
- És még? - Fúj a szél.
A kínai kinyújtotta a karját, és felkiáltott: - Ez a vallás, uram!

Úgy keresel, mint az, az ember, akt nyitott szemmel kereste a fényt, amely annyira világos, hogy nehéz megpillantani.

Tanítvány: Mi a Tao? Mester: A Minden.
Tanítvány: Hogyan nyerhetem el?
Mester: Ha megpróbálod elnyerni, nem fog sikerülni.

Senki sem tud természetes lenni, ha megpróbál természetes lenni. Vagy ha azon erőlködik, hogy ne próbálkozzon.



Egy idős kínai asszony több mint húsz éven keresztül támogatott egy szerzetest. Kis kunyhót épített neki, és ellátta élelemmel, miközben az minden idejét a meditálásnak szentelte.
Az asszony végül is kíváncsi lett, hogy mennyire haladt a szerzetes. Elhatározta, hogy próbára teszi egy forróvérű lány segítségével.
- Menj be a kunyhóba - mondta a lánynak -, és öleld meg! Aztán kérdezd meg tőle: "Na, mit fogunk most csinálni?"
A lány be is ment éjjel a szerzeteshez, aki akkor is meditált. A lány nem tétovázott, elkezdte simogatni, és megkérdezte:
- Mit fogunk most csinálni?
A szerzetes éktelen dühbe gurult ettől a szemtelenségtől. Felkapott egy söprűt, és azzal kergette el a lányt a kunyhóból. Amikor a lány visszatért az öregasszonyhoz, és elmondta neki, hogy mi történt az mérges lett.
- Húsz éven keresztül etettem azt a fickót! - kiáltotta. - Semmi megértést sem tanúsított vágyaid irányában, és arra sem volt hajlandó, hogy helyes útra tereljen. A szenvedélyén természetesen uralkodnia kell, de ennyi imádságban eltöltött év után legalább egy kis együttérzést kifejleszthetett volna.

A hívő letérdelt, hogy felvegyék a tanítványok közé. A guru a fülébe súgta a titkos mantrát, és figyelmeztette, hogy azt senkinek se árulja el.
- Mi fog történni, ha mégis megteszem? - kérdezte a hívő.
- Akinek elárulod a mantrát, az megszabadul a tudatlanság és szenvedés kötelékétől, de téged kizárunk a tanítványok soraiból, és elkárhozol - válaszolta a guru.
A hivő abban a pillanatban felugrott, elszaladt a piacra, nagy tömeget gyűjtött maga köré, és mindenki füle hallatára elismételte a mantrát.
A tanítványok elmondták a gurunak a történteket, és kérték, hogy azt az embert engedetlensége miatt űzze ki a kolostorból. A guru azonban mosolyogva csak annyit mondott:
- Annak az embernek semmi szüksége az én tanításomra. Cselekedetéből ítélve már ő maga is guru.



Lelki eszmélődésének kezdetén Buddha rengeteg önmegtagadást gyakorolt.
Mígnem egy szép napon két muzsikus haladt a mellett a fa mellett, amelyik alatt Buddha elmélkedett. Az egyik muzsikus azt mondta a másiknak:
- Ne feszítsd meg túlságosan a húrokat a szítárodon, mert elpattannak. De ne is hagyd őket lazán, mert akkor semmiféle hangot sem adnak. Maradj a kettő között!
Ezek a szavak Buddhát annyira mellbe vágták, hogy a lelkiélethez való hozzáállása forradalmin megváltozott. Meg volt győződve arról, hogy azok szavak neki szóltak. Attól a perctől kezdve felhagyott az önsanyargatással, és könnyű, de mérsékletes életet élt. S az ő útját a megvilágosodás elnyeréséhez azóta is a "középső útnak" nevezik.

Volt egyszer egy nagyon szigorú életet élő ember, aki semmit sem evett és semmit sem ivott, amíg Nap le nem nyugodott. Valószínűleg kemény életének egyfajta égi elismeréseként egy fényes csillag tűnt fel a közeli hegy csúcsán, amit még fényes nappal is lehetett látni, bár senki sem tudta, hogy honnan került oda az a csillag.
Egyszer az ember elhatározta, hogy felmászik a hegyre. Az egyik falubelije, egy kislány, ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen. Mivel igen meleg volt, hamarosan megszomjaztak. A férfi kérlelte a kislányt, hogy igyon, de az megkötötte magát mondván, hogy csak akkor hajlandó inni, ha a férfi is iszik. Szegény férfi zavarban volt. Nem akarta megszegni böjtjét, de azt sem akarta, hogy a kislány a szomjúságtól szenvedjék. Végül is ivott. És a kislány vele együtt ivott.
Hosszú ideig a férfi a szemét sem merte felemelni az égre, mert félt, hogy a csillag eltűnt. Képzelhetik hát, hogy mennyire meglepődött, amikor végül mégis felnézett, és két fényes csillagot látott ragyogni a hegy felett.

NEVELÉS

Egy család az étteremben vacsorához készülődött. A pincérnő először a felnőttek rendelését vette fel, aztán a hétéves kisfiúhoz fordult.
- Hát te mit kérsz? - kérdezte.
A fiú félénken körbenézett, és végül kibökte: - Egy hot-dogot kérek.
Még mielőtt a pincérnő felírhatta volna a rendelést, a mama közbeszólt:
- Szó sem lehet hot-dogról! Hozzon neki egy szelet húst burgonyapürével és sárgarépával!
A pincérnő azonban nem figyelt rá.
- Ketchupot vagy mustárt kérsz hozzá? - kérdezte a fiút.
- Ketchupot.
- Egy perc múlva itt vagyok - mondta a pincérnő, és azzal a konyhába sietett.
Az asztalnál dermedt csend lett. Végül is a fiú körülnézett, és így szólt:
- Látjátok! Ö komolyan vett engem.

- Hogy vannak a gyermekeid?
- Köszönöm, mindkettő jól van.
- Milyen idősek is?
- Az orvos három énes, az ügyvéd öt.

A kis Mary lement a tengerpartra édesanyjával - Mami, játszhatok a homokban?
- Nem, kislányom, csak összekoszolnád a tiszta ruhádat.
- Belegázolhatok a vízbe?
- Nem. Vizes leszel, és megfázol.
- Játszhatok a gyerekekkel?
- Nem. Még majd eltűnsz a tömegben.
- Mami, vegyél nekem fagylaltot!
- Nem, megfájdul a torkod tő1e.
A kis Mary erre sírva fakadt. Mamája pedig a közelben álló asszonyhoz fordult, és így szólt: Uram, Isten! Látott már valaha is ilyen neurotikus gyereket?


Egy ember azt hallotta, hogy jót tesz a kutyáknak a csukamájolaj. Elkezdte dobbermannjának adni, mégpedig nagy adagokban. Minden nap a térdei közé fogta a tiltakozó kutya fejét, kifeszítette száját, és beleöntötte a folyadékot.
Egyszer a kutya elugrott, az olaj pedig kilöttyent a padlóra. A kutya aztán, az ember legnagyobb meglepetésére, mégsem rohant el, hanem nyalni kezdte a kanalat. Ekkor jött rá a gazda, hogy a kutya nem az olaj ellen tiltakozott, hanem a beadás módszere ellen.

Egy ősi legenda szerint, amikor Isten a világot teremtette, négy angyal jött oda hozzá. Az első azt kérdezte:
- Hogy csinálod ezt?
A második:
- Miért csinálod ezt?
A harmadik:
- Segíthetek?
A negyedik pedig:
- Mennyit ér ez?
Az első angyal tudós volt, a második filozófus, a harmadik altruista, a negyedik pedig ingatlanügynök.
Egy ötödik angyal pedig csodálkozva nézte, és teljes elragadtatásban tapsolt. Ez volt a misztikus.

A kis Jancsi nagyon készült az iskolai színjátszás egyik szerepére. Édesanyja tudta, hogy fia mennyire szeretné eljátszani ezt a szerepet, de attól tartott, hogy nem fogja megkapni. Amikor kiválasztották a szereplőket, Jancsi hazatérve az iskolából, büszkén és izgalomtól repesve újságolta édesanyjának:
- Mami! Képzeld, mi történt! Arra választottak ki, hogy tapsoljak, és lelkesítsem a többieket.

Egy gyermek ellenőrző könyvéből: "Samu segítőkész hallgatásával vesz nagyon szépen részt a csoportos éneklésben."

Azon kevesek egyike mesélte, akik a Holdon jártak, hogy amikor ott volt, nagyon el kellett nyomnia művészi énjét. Visszaemlékezett, hogy átnézett a Földre, úgy megragadta annak a gyönyörűsége, hogy egy darabig csak állt ott, és felsóhajtott:
- Milyen gyönyörű!
Aztán elhessegette érzelmeit, és így figyelmeztette magát:
- Elég az idő elfecséreléséből, indulj köveket gyűjteni!
Kétfajta nevelés van: az egyik arra tanít, hogy miből éljünk meg, a másik pedig arra, hogy hogyan éljünk.
Andrew Carnegie-tól, a világ egyik leggazdagabb emberétő1 egyszer azt kérdezték:
- Ugye, ön bármikor leállhatott volna, hisz ön mindig gazdagabb volt, mint amennyire szükséges? Azt válaszolta:
- Úgy van. Megállhattam volna bármikor, de nem tudtam, mert elfelejtettem, hogy hogyan kell megállni.

Sokan attól félnek: ha megállnak gondolkozni és csodálkozni, sosem lesznek képesek újra elindulni.

Egy idős ember életének nagy részét azon a szigeten élte le, amelyet a világ egyik legszebb területének tartanak. Amikor visszatért a nagyvárosba, hogy nyugdíjas éveit ott töltse, valaki így szólt hozzá:
- Biztosan gyönyörű lehetett annyi éven át a szigeten élni, amelyet a világ egyik csodájának tartanak!
Az öregember eltűnődött rajta egy kicsit, ezt mondta:
- Az igazat megvallva, ha tudtam volna, ennyire híres, jobban megnéztem volna.
Az embereket nem arra kell tanítani, hogy hogyan nézzenek. Csupán azoktól az iskoláktól kell óvni, amelyek megvakítják őket.

Az 1850-es évek elején az amerikai festő, James McNeill Whistler, egy rövid, ám tanulmányai szempontjából sikertelen időt töltött el a híres katonai akadémián, a West Pointon. Azt mondják, h amikor azt a feladatot kapta, hogy rajzoljon egy hidat, rajzolt egy gyönyörű, romantikus kőhidat, füves folyóparttal és két horgászó gyermekkel a hídon.
- Tüntesse el azokat a gyerekeket a hídról! - parancsolta az oktató. - Ez itt mérnöki munka, kérem. Whistler leszedte a gyerekeket a hídról, rárajzolta őket a folyópartra horgászbotjukkal együtt, és újból beadta a feladatot a tanárnak. Az dühösen rárivallt:
- Azt mondtam, hogy tüntesse el azokat a gyerekeket a képről! Teljesen!
De a kreativitás ösztöne túlságosan erős volt Whistlerben. A következő rajzról valóban "teljesen eltűntek" a gyermekek. Két kis sírhalom alatt nyugodtak a folyóparton.

Amikor a betörő fia észrevette, hogy apja mennyire öregedett, így szólt hozzá:
- Apám, taníts meg a mesterségedre, hogy tovább vihessem a családi hagyományokat!
Az öreg egy szót sem szólt, de aznap magával vitte a fiát. Bementek egy házba, ahol az öreg kinyitott egy nagy beépített szekrényt, s megkérte a fiát, hogy nézze meg, mi van benne. Ahogy a fiú bebújt, az öreg rávágta az ajtót, bereteszelte, de akkora zajjal, hogy az egész ház felébredt rá. Aztán csendesen lelépett.
A gyerek pedig megszeppenve és dühösen azon gondolkozott a szekrényben, hogy hogyan meneküljön el. Hirtelen eszébe jutott valami. Nyávogni kezdett, mire az egyik szolga gyertyát gyújtott, s ki. nyitotta az ajtót, hogy kiengedje a macskát. Ahogy. az ajtó kinyílt, a fiú azonnal kiugrott. Persze mindenki üldözni kezdte. Az úton észrevett egy kutat, beledobott egy hatalmas követ, és elbújt az árnyékban. Miközben üldözői a kútba bámultak, hogy meglássák a betörőt, ő szépen elosont.
Mikor hazaért, annyira el akarta mondani a fejleményeket, hogy sérelmeiről teljesen el is felejtkezett. De az apja így szólt:
- Minek a mese? Itt vagy, és ennyi elég is. Kitanultad a szakmát.

Az oktatásnak nem az életre való nevelésnek, magának az életnek kell lennie.

Egyetemisták egy csoportja könyörgött a regényíró Sinclair Lewis-nek, hogy tartson nekik előadást, és magyarázza el, hogy hogyan lehetnének óli is írók. Lewis így kezdte előadását:
- Valójában hányan is akartok írók lenni? Az összes kéz a magasba lendült.
- Ebben az esetben semmi szükség az én beszédemre. Azt tanácsolom, menjetek haza, és írjatok, írjatok, írjatok ...
Azzal zsebre vágta jegyzeteit, és elhagyta a termet.

Egy asszony órákon keresztül azzal kínlódott, hogy a kapott használati utasítás segítségével összeszerelje a frissen vásárolt háztartási gépet. Végül is felhagyott vele, és az alkatrészeket otthagyta a konyhaasztalon.
Elképzelhető, hogy mennyire meglepődött, amikor néhány órával később hazatérve a gépet tökéletesen összeszerelve, működőképes állapotban találta. A cselédlány megcsinálta.
- Hogy az ördögbe tudtad ezt összeszerelni? kérdezte.
- Tudja, asszonyom - hangzott a derűs válasz ha az ember nem tud olvasni, akkor kénytelen eszét használni.

Egy férfi, aki negyvenhét évi riporterkedés és újságszerkesztői munka után nyugdíjba vonult, felhívta a helyi tantestületet, és miután elmondta szakmai hátterét, közölte, hogy szívesen részt venne az analfabétizmus megszüntetését célzó helyi programban.
Hosszú ideig csend volt, majd megszólalt hang a drót másik végén:
- Nagyszerű, csak azt szeretném tudni, hogy tanítani akar vagy tanulni?

Három fiút hoztak a bíróságra, akiket dinnyelopással vádoltak. Idegesen, a legrosszabbakra elkészülve álltak a bíró előtt, aki igen szigorú ember hírében állt.
Ám bölcs nevelőnek is mutatkozott. Miután kalapácsával az asztalra koppantott, így szólt:
- Aki ebben a teremben gyerekkorában egyetlen dinnyét sem lopott, emelje fel a kezét!
Csend lett. A bírósági alkalmazottak, a rendőrök, érdeklődők - maga a bíró is - mind az asztalon hagyták kezüket.
Miután a bíró megelégedetten nyugtázta, hogy egyetlen kéz sem lendült a magasba, és így szólt:
- A vádat elejtem.

Egy vallásos beállítottságú asszony siránkozott a fiatalabb generáció viselkedése miatt.
- Mindennek az autó az oka! Túl nagy távolságokra képesek elmenni a fiatalok a tánc vagy a randevú kedvéért! Ugye, nagymama, a maga idejében nem így ment ez?
Mire a nyolcvanhét éves idős hölgy:
- Ami azt illeti, mi is olyan messzire mentünk, amennyire csak tudtunk.

Mama: Tudtad-e, hogy Isten jelen volt akkor is, amikor elloptad a süteményt a konyhából? Gyerek: Igen.
Mama: És azt tudtad-e, hogy Isten mindent látott?
Gyerek: Igen.
Mama: És mit gondolsz, mit szólt a Jóisten mindehhez?
Gyerek: Azt mondta: "Ketten vagyunk, két süteményt vegyél!"

Amikor a fiatal rabbi apja pozíciójába lépett, mindenkitől azt hallotta, hogy mennyire másképp viselkedik ő, mint édesapja.
- Éppen ellenkezó1eg! - válaszolta a fiatalember. - Pontosan olyan vagyok, mint az apám. Ő sem utánozott senkit, én sem utánozok senkit.

Légy önmagad! Óvakodj a hírességek viselkedésének utánzásától, ha nincs meg benned az a fajta belső beállítottság, amely az ő cselekedeteiket ihlette!

Amikor Haendel Messiását először adták elő Londonban, a jelenlévő királyt annyira elragadta a vallásos érzület a "Halleluja" éneklése alatt, hogy felrúgva a hagyományokat felállt, és úgy hallgatta végig a mesterművet.
A nemesek ezt látva követték a király példáját, ők is felálltak. Természetesen ez mindenki számára jel volt, az egész közönség felállt.
Azóta él az a szokás, hogy a "Halleluját" mindenki állva hallgatja végig, belső irányultságától és az előadás minőségétől függetlenül.

Amikor az öreg tengerész papagájának a köhögése állandósult, az öreg abbahagyta a dohányzást. Attól tartott ugyanis, hogy a pipafüst, amely gyakran betöltötte a szobát, ártalmas papagája egészségére.
Még állatorvoshoz is elvitte madarát, aki alapos vizsgálat után megállapította, hogy a madarat sem papagájkór, sem tüdőgyulladás nem kínozza, csupán pipázó gazdája köhögését utánozza.

Joe nagybácsi meglátogatta a hétvégén a kis Jimmyt, aki úszott a boldogságtól, hogy példaképével aludhat egy ágyban.
Miután leoltották a lámpát, Jimmynek eszébe jutott valami:
- Hoppá! - kiáltotta. - Majdnem elfelejtettem. Azzal kiugrott az ágyból, és melléje térdelt. Mivel nem akart elmaradni a jó példával, Joe nagybácsi is kikászálódott az ágyból, és ő is letérdelt az ágy másik oldalán.
- Hűha! - suttogta megszeppenve Jimmy. - Ha ezt a mama holnap reggel észreveszi, kapsz majd tőle. A bili ugyanis ezen az oldalon van.

Bárcsak jobban a pozíciódnak megfelelően öltöznél! Sajnálom, hogy így elengedted magad, ilyen kopottas lettél.
- De hisz én nem is vagyok kopottas!
- Bizony, hogy az vagy! Bezzeg a nagyapád mindig olyan elegánsan öltözött. Az ő ruhái drágák és remekül szabottak voltak.
- Ha-ha, most megfogtalak! Ezek a nagyapám ruhái.

Egy filozófus, akinek csak egy pár cipője volt, megkérdezte a susztert, hogy megvárhatná-e helyben, amíg az megjavítja a cipőit.
- Sajnos, éppen záróra - válaszolta a suszter -, vagyis nem tudom azonnal megjavítani őket.
- De miért nem jön vissza értük holnap?
- Csak ez az egy pár cipőm van, és nem járhatok cipő nélkül.
- Rendben van, kölcsön adok egy pár használt cipőt holnapig.
- Micsoda? Hogy másvalakinek a cipőjét viseljem? Minek néz maga engem?
- Ugyan miért tiltakozik az ellen, hogy más cipőjét hordja a lábán, amikor a feje tele van mások gondolataival?

- Mirő1 tanultatok ma az iskolában? - kérdezte az apa tizenéves fiát.
- A szexről tartottak előadásokat - hangzott a válasz.
- A szexről? Miféle előadásokat?
- Először egy pap beszélt arról, hogy miért nem szabad. Aztán egy doktor beszélt arról, hogy hogyan nem szabad. Végül pedig az igazgató arról, hogy hol nem szabad.

Egyik főiskola dékánja üdvözölte az elsőéves lányokat, és úgy gondolta, érdemes a szexuális erkölcs kérdését is érintenie.
- A kísértés pillanataiban csak egy kérdést tegyenek fel maguknak: Érdemes-e a gyönyör egy órájáért egy egész életen át szégyenkezni?
A beszéd végén a dékán megkérdezte, hogy van-e valami kérdésük. Egy lány félénken felemelte a kezét, és azt kérdezte:
- Meg tudná mondani nekünk, hogyan tartson az egy óráig?

Az amerikai elnök, William Howard Taft, legkisebb fia egy vacsorán tiszteletlen megjegyzést tett apjáról.
Mindannyian annyira megbotránkoztak a fiú arcátlanságán, hogy csend ülte meg a termet.
- Nos - szólalt meg végül Mrs. Taft -, megbünteted a fiút?
- Ha a megjegyzést az apjának szánta, természetesen megbüntetem - mondta Taft. - De ha az Egyesült Államok elnökének mondta, ahhoz az alkotmányban biztosított joga volt.

Miért kellene egy apát mentesíteni attól a kritikától, mely hasznos egy elnöknek?

A guru előadást tartott fiatal tanítványai egy csoportjának, akik könyörögtek neki, hogy árulja el nekik azt a mantrát, amivel a halottakat fel lehet támasztani.
- Mihez kezdenétek azzal a veszélyes dologgal? kérdezte a guru.
- Semmit. Csak a hitünket erősítené - válaszolták.
- Gyermekeim, az éretlen tudás nagyon veszélyes dolog - mondta az öreg ember.
- Mikor éretlen a tudás? - kíváncsiskodtak tovább a tanítványok.
- Amikor annak ad hatalmat, akiben még nincs meg az a bölcsesség, amely a használatához szükséges.
A tanítványok azonban olyan kitartóan kérlelték, hogy a szent ember minden meggyőződése ellenére végül is a fülükbe súgta a mantrát ismételten kérvén őket, hogy csak a legnagyobb körültekintéssel használják.
Nem sokkal azután a fiatalok egy sivatagos helyen gyalogoltak. Egyszer csak megpillantottak egy halom napszárította csontot. A könnyelműség szellemében, amely rendesen együtt szokott járni a társasággal, elhatározták, hogy azonnal kipróbálják a mantrát, amit azonban rendes körülmények között csak hosszú meditálás után szokás használni.
Abban a pillanatban, amint kimondták a mantra szavait, a csontok életre keltek, ragad